Most akkor mi az igazság?!

Hogy hány gyerekem van?... Attól függ. 

Mégis mitől? Például Tőled. Tudod, az élet néha kicsit bonyolultabbra sikerül, mint ahogy eltervezzük.

Évekig menekültem az elől a kérdés elől, amire minden más szerencsésebb édesanya büszkén kivágja a választ. Kísértetként üldözött mindenhová, és a legváratlanabb helyzetekben ugrott elő a bokorból: “hány gyereked van”?

A gyermeküket elveszítő szülők rémálma

Állandó szorongása azoknak a szülőknek, akik elveszítenek gyermeket, hogy mit mondjanak másoknak? Minden gyászcsoportomban előkerül a téma, pedig kívülről talán nem látszik olyan nehéz ügynek. Mindössze hazamegyek, és összeszámolom a tányérkákat, pohárkákat, ágyacskákat. Mi olyan bonyolult ebben a kérdésben?

Az teljesen világos a lelkünk számára, hogy az a gyerek is az enyém, aki már nincs velünk (hogy a manóba ne volna? Hiszen szinte többet gondolok rá, mint amikor itt volt.) Na de nem szoktuk ám mindig mindenkinek a lelkünk igazsága szerinti választ adni…

Mi a legjobb válasz?

Amikor meghalt a kislányunk, kerültem minden helyzetet, ahol nekem szegezhették ezt “érzéketlen” kérdést (már amennyire el lehet kerülni az embereket…).

Többféle választ kipróbáltam, teszteltem. Például ezeket:

• “Két élő gyerekem van.”

Hát ez elég hülyén hangzik. Egyből magyarázatot várnak. Élőőőő?

• “Három.”

A beszélgetésben úgyis kiderül, hogy “csak” kettő van, és akkor vagy hülyének néznek, vagy beszélnem kell a haláláról, amit meg nem akarok.

• “Semennyi”

Arrogáns vagyok. Pedig hidd el, leginkább ez a válasz csusszant volna ki belőlem.

Senkivel nem mertem erről beszélni. Úgy éreztem, hogy ha kettőt mondok, akkor letagadom ŐT, ha hármat, akkor magamra vonom mások figyelmét. Sajnáltatom magam. Feltűnősködöm. 

Aztán mi lett?

Aztán végül néhány közeli embernek mégis elmondtam a dilemmámat, mire ők a lehető legnagyobb felháborodással közölték velem, hogy nem lehetek ennyire hülye, természetesen három gyerekem van! Ettől persze könny szökött a szemembe, nem is számítottam ilyen szeretetteli megértésre! Annyira jól esett, hogy megkérdeztem még néhány embert, és a válasz mindig ugyanaz volt! WOW! Ezek szerint az emberek szemében is három gyerekem van?!?! Akkor nem ment el teljesen az eszem! De hisz ez szuper! (Öööö… már amennyire ezt az egészet szupernek lehet nevezni.)

Eddig oké. Akkor magamban sikerült végre tisztáznom: három gyerekem van. Ez innentől tutti. Mégis amikor jött a következő sorozatlövés, megint ott álltam pucéron. Naná, hogy három gyerekem van, de attól még ezt nem tudom rezzenéstelen arccal egy idegen ember szemébe mondani! 

Ami változott, az mindössze annyi, hogy most már legalább nem magam miatt. Hanem a kérdező miatt. Az emberek többsége ugyanis egyszerűen nem bír el egy olyan információt, hogy az én gyerekem egy gyógyíthatatlan betegségben (aminek a nevét ki se mondjuk!) MEGHALT. Mert ha valakinek elmondtam, hogy van 3 gyerekem, akkor jön a kedves és udvarias érdeklődés, hogy nahát, és hány évesek? BANG…

Ugyanott vagyunk, csak most már nem tudom, hogy ő ütött le engem, vagy én őt. 

Vehemens sorstársam

Elmesélek az egyik online gyászcsoportomból egy beszélgetést, ami egy mérnök édesapa és köztem folyt. Ez az édesapa az egyéves kisfiát veszítette el, és most, másfél évvel később várják a következő babát. Hallgatta-hallgatta a sorstársai dilemmázását, majd kijelentette, hogy nem érti, hogy min problémázunk, ő ezt nagyon egyszerűen megoldja. Érdeklődve kaptuk föl a fejünket, hogy na, hátha kapunk valami jó kis receptet, mire Norbi vehemensen kivágta: “Egyszerűen megmondom neki, hogy semmi köze hozzá”. Mondanom sem kell, ezen kuncogtunk egy kicsit, és mondtam is neki, hogy szinte látom magam előtt, ahogy valaki elámul, hogy milyen szép pár vagytok, és megkérdezi, van-e már gyereketek, mire Te közlöd vele, hogy “Semmi köze hozzá!”. Harciasan bizonygatta, hogy miért, hát így van: senkinek semmi köze ahhoz, hogy van-e gyerek! Ebben persze mindannyian egyet tudtunk érteni, hiszen tényleg nem várhatja tőlünk senki, hogy egy ilyen infót megosszunk idegenekkel, főleg ha nekünk ez ennyire nagy fájdalmat okoz. 

De hát “képzeld el, Norbi, hogy a kisfiatok már két éves, bemész a boltba, és veszel neki egy doboz Duplót, mire a kedves és közvetlen pénztárosnő elolvadva Rád néz, és megkérdezi: “a kisfiának lesz?” Erre Te azt válaszolod neki, hogy “semmi köze hozzá?” Ha élne a kisfiad, akkor biztosan ennyire mogorva lennél ezzel az eladóval?” 

Norbi persze belátta, hogy nem. Muszáj valami használható stratégiát kitalálnunk. Nem úszhatjuk meg. 

Szóval nehéz a helyzetünk nekünk, gyászoló szülőknek. Hiszen nem elég, hogy hatalmas lelki fájdalmat cipelünk, még vadidegenek lelkivilágára is vigyázzunk?! Valóban nem hangzik túl igazságosnak…Mégis nekünk kell valahogy lerendezni magunkban a kérdést, mégpedig érdemes úgy, hogy abban a lehető legkevésbé sérüljünk mi magunk, és azt se bántsuk, aki ilyen óvatlan és gyanútlan kérdést “merészelt föltenni”. 

Az én gondolatspirálom

Bemutatom Neked, hogy ennyi évvel a kislányom halála után a mai napig milyen szoftver fut le az agyamban minden egyes szituációban, amikor színt kell vallanom, hány gyerekem van:

1. van-e kedvem MOST éppen beszélgetni Kata haláláról (mert néha igenis jól esik!)

2. találkozom-e még ezzel az emberrel valaha? Ha nem, akkor majdnem mindegy, mit mondok.

3. a szituáció, fogunk-e bővebben is beszélgetni a gyerekekről, azaz lebukhatok-e menet közben, hogy valójában hány gyerekem van

4. megtiszteljem-e azzal, hogy őszinte vagyok hozzá, azaz feccölök-e lelki energiát abba, hogy ha érdekli, beszélek róla.

5. megsaccolom,  kibírja-e, ha megtudja, mi a helyzet (ezt minden gyászoló elég gyorsan megtanulja felismerni, ha már gyászoltál, nem részletezem, ha még nem, akkor majd megtapasztalod)

Miben hasonlít a gyász és az autóvezetés?

Bonyolult, igaz? Valójában nem bonyolultabb, mint autót vezetni. Ott is csak kapkodtam a fejem eleinte, és biztos voltam abban, hogy ennyi infót egyszerre a homo sapiens agya nem képes ilyen sebességnél feldolgozni (pedig még csak hússzal mentem). És dehogynem! 120-nál is! Csak gyakorlás kérdése! 

És a legtuttibb mondat a végére!

Hogy mondjak végre valami használható tippet a végére, elmondom a legtuttibb mondatot, amit megtanultam egy sorstársamtól, amit azóta használok, és végtelenül hálás vagyok azért, hogy elcsenhettem.

Egy munkacsoport első ülésén ültünk, ahol a szervezőcsapat tagjai körben haladva bemutatkoztak egymásnak. Egy valakit ismertem közülük, Pongit, aki négy gyermeke közül kettőt elveszített daganatos betegségben. Ezt nem mindenki tudta róla. Ő így mutatkozott be: “Pongi vagyok, négy gyermekünk született.” És nem fűzött hozzá semmi egyebet.

A magyar nyelvnek ez a három szavas remekműve ott lebegett a levegőben! Alig kaptam levegőt az izgalomtól! 

Ez zseniális!!!!! Nem tudtam odafigyelni a többiek bemutatkozására, mert ezt a mondatot ízlelgettem: “négy gyermekünk született.”    Lenyűgöző, nem? Minden benne van! Ez pontosan AZ a válasz, amit szívemből adnék, és nem kell kínos matekozásba kezdenem! Mert hát nekem négy gyermekem született! Hogy ma hányan élnek közülük, azt őszinte homályba burkolja ennek a mondatnak a csodája.

Tovább ajándékozom Neked is ezt a mondatot! Használd szeretettel és lelki finomsággal!

És köszönöm, Pongi!