Mit tehetsz, amikor már már nem bírod tovább elviselni a gyász fájdalmát?

Menekülő utak a gyászból

Eleged van abból, hogy a gyászból a kivezető út a fájdalmon keresztül vezet, és hogy ha nem merülsz le a fenekéig, akkor nem is juthatsz ki belőle? Hogy a fenébe kell azt csinálni, amikor már így is majd belepusztulsz? Hát hova még?! Ennél is lejjebb? 

És igazad is van! Ugyanis vannak azok a (mély)pontok a gyászban, amikor jobb, ha inkább menekülőre fognod, de valamit tudnod kell! Nem mindegy, hogy hol van a pont, amikor futásnak eredsz, és nem mindegy, hogy milyen irányban! Beszélgessünk erről egy kicsit!

Melyikkel kezdjem: a jó, vagy a rossz hírrel?

Essünk túl a rossz híren. Bármennyire is ijesztően hangzik, valóban igaz az, hogy a gyászból való gyógyuláshoz le kell merülnünk a fájdalomba. És sajnos valóban igaz az, hogy akinek ez valami miatt nem sikerül, az olyasmi, mintha egy beteg fogat nem húztak volna ki teljesen, hanem egy beletört darabot az ínyében hagytak volna. 

A jó hír az, hogy

a lelkünkben van egy automatika, amely - ha jól működik, akkor - vigyáz ránk, hogy ne merüljünk túlságosan, kibírhatatlanul mélyre a fájdalomba.

Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, hogy amikor már belefáradt a sok fájásba, akkor pihenőt tart. Ettől is van az a hullámzás a lelkiállapotban, amit a gyászolók éreznek. Aki erről tud, az szerencsés, mert amikor jön egy hullámvölgy (zuhanás a fájdalomba), akkor beköti a biztonsági övet, és nem nyúl a pótszerek, gyors fájdalomcsillapítók után, hanem kapaszkodik, és kivárja a pihenő időt. És jön a fellélegzés. A lélek egy kicsit megpihen. A gyász elején rövidebbek a pihenők, és hosszabbak a merülések, aztán egyre hosszabb ideig tartanak a jobb időszakok, és rövidülnek, sekélyebbek lesznek a völgyek. Hogy normális-e, hogy egy párját frissen elveszítő ember a megőrülés határáig képes ordítva, sikítva fájni, amikor nem látják? Igen, normális. És akkor jön a fellélegzés. “Csak” ki kell bírni valahogy. Kell rá gyógyszer? Nem. 

Hogy néznek ki a lélek “pihenőidői”?

Sokféleképp! De ha figyeled magad, akkor rá tudsz érezni a lelked ritmusára! A “pihenő” lehet egy sírás utáni megkönnyebbülés, de olyan is van, hogy egyszer csak úgy érzed, hogy ma valahogy jobb egy kicsit. Fogalmad sincs, mitől, de határozottan jobb valami!

Én például a gyászomban, amikor éreztem, hogy már nem bírom tovább, akkor beültem a kocsiba, és elhajtottam pár utcányira, megálltam egy helyen, ahol nincsenek járókelők, és ordítva sírtam (leteszteltem előtte a gyerekeimmel, az autó szinte tökéletesen hangszigetel, a járdán sétáló legfeljebb lát téged, de hallani nem fog). Ezt addig kell csinálni, amíg az első sóhaj elő nem tör belőled. Akkor letörölöd az arcod, és meglepetten olyasmit érzel, mintha üres lennél, fáradt, könnyebb, érzéketlen, mintha most ébredtél volna, vagy valami hasonlót. Kijött a feszültség. Kérlek, NE rohanj ilyenkor gyógyszert felíratni, nem őrültél meg, hanem jól működsz! Ez ilyen (is tud lenni)!

A magától bekúszó könnyítő pihenőidők igazi ajándékok. Ezeket ne agyald túl! Nem kell fővesztve kitalálni valami “hasznosat”, hogy akkor már azzal töltsd, és ne is azzal foglalkozz, hogy jön még kutyára úthenger, úgyis jön a következő menet. Ezeket azzal töltsd, hogy tankolj föl lelkierőből! Csinálj olyasmit, ami feltölt Téged! Testmozgás, beszélgetések, nevetés (OMG!), jógázz (az különösen jó!!), olvass, főzz, merülj el egy kád forró vízben. Legyen egy listád, amire összeírod, hogy mik azok a tevékenységek, amik feltöltenek Téged, hogy arról tudj válogatni, amikor épp nem vagy kreatív hangulatodban, de jól esne egy kis töltődés! (Ilyen listát a gyászcsoportjaimban mindig írunk, és ki is próbálgatjuk egymás listájáról, ami megtetszik). 

A gyászod elején a pihenő-időszakok rövidebbek, és nagyobb hullámvölgyek követik, de aztán lassan csitulni fog a hullámzás erőssége. Ezt lehet, hogy majd csak visszatekintve érzékeled. 

Tehetsz-e valamit magadért, hogy csillapodjon a fájdalom?

Nagyon is! Tudatosan kezdj el feltötlődést keresni! Minden egyes napodba tudatosan bele kell építened a magadra figyelést, mert abból kapja a lelked azt az erőt, amivel egy mély völgyből el tud indulni kifelé. Ha nincs erőtartalékod, akkor vagy a mélyről nem tudsz kijönni, vagy úgy védi magát a lelked, hogy nem mer lemerülni a mélybe. Mindkettő akadályozza a gyógyulásodat. 

Egyszer jött egy gyászoló anya a csoportomba. Azzal kezdte, hogy közölte velünk jó előre, hogy megtiltja, hogy azon ügyködjünk, hogy kihúzzuk őt a fájdalomból. Ő most ebből nem akar kijönni. Ő ebben benne akar lenni a feje búbjáig, mert úgy érzi, hogy arra, ami vele történt, az egyetlen normális reakció a fájdalom, és ő ezt akarja átélni.

Huh! Ugye milyen bátor? Megígértük neki.

Könnyen ígérhettem meg, mert ha akarnám, se tudnám semmiféle varázslattal kihúzni egyik gyászolót sem a fájdalmából. És ez nem is cél!

A cél a csoportban az, hogy együtt legyünk, és erőt adjunk egymásnak. Például a merüléshez és a hullámzás elviseléséhez. Ez az anya egyébként a legextrémebb fájdalombúvár volt, akivel valaha találkoztam. Hihetetlen mélységben rá volt hangolódva az ösztöneire egész addigi életében (kezdve például öt otthoni szüléssel), és a bátorsága abból is fakadhatott, hogy megvolt a bizalma a saját testében és lelkében, hogy ha rájuk hallgat, akkor biztonságban van. Ezt a fejest ugrást persze nem ajánlanám akárkinek, de az tény, hogy a szemünk előtt egy hihetetlenül gazdag lelki út bontakozot ki, amíg a csoportban közös utat jártunk. Annyira rá tudott hangolódni a saját szükségleteire, hogy ösztönösen minden erőforrásból töltekezett, ami a keze ügyébe került, és a “pihenőidőkben” pihenni is hagyta a lelkét, olyankor sosem erőltette a fájdalmat, nem marcangolta magát. Mert hogy ez is egy fontos dolog ám! (Azóta pszichológus lett...)

Amikor pont nem fáj, akkor nem kell erőltetni! - általában… de azért van kivétel…

Ha ráfekszel a gyászod hullámzására, és minden körülmény segíti a gyógyulásodat (pl. van időd, bátorságod és lehetőséged a fájdalom megélésére, vannak elfogadó, megértő emberek, akik körülvesznek stb.), akkor a pihenőidőkben nem kell “gyászolóként” viselkedned.

Nem kell őrizned a gyászoló imidzset, nem tilos a nevetés (sőt! ez egy erőforrás!), nem kell máshogyan viselkedned, mint ahogy jól esik.

Sajnos valóban úgy van, hogy az emberek egy része ezen meghökken, de ér-e annyit a látszat fenntartása, mint az, hogy azzal törődj, hogy a lehető legtöbb erőt összegyűjtsd a gyógyulásodhoz? Sajnos nem mindig egyszerű ez, mert egy-egy jobb időszak után a körülötted lévőkben már-már az az elvárás alakulhat ki, hogy innentől kezdve sürgősen lépj a felépülés útjára. 

Egy rutinos gyászkísérő figyeli azt, hogy a gyászoló éppen melyik irányban halad, lefelé vagy fölfelé, és ebben segíti őt. Ha bátorítani kell a merülésre, akkor arra bátorít, ha segítenie kell egy kicsit a kiemelkedés, töltődés irányában, akkor abban segít.

Itt jön a gyakorlatlan segítő hibája, hogy egy-egy gyászoló erőteljesebb fájdalmától könnyen megijedhet, és gyógyszert javasol. A szenvedő gyászoló pedig nyilván kap a lehetőség után, mert bármit megtenne, amivel könnyen és gyorsan kimenekülhet a gyötrelmekből.

MInt aki hőemelkedésnél beveszi a lázcsillapítót, amiről ma már azt tartjuk, hogy ezzel a szervezetének a természetes védekezőképességét gátolja, hiszen a láz lenne hivatott a betolakodó vírus vagy baktérium elpusztítására.

Kitti vonzó  negyvenes nő, a férje ijesztően gyors lefolyású covidban halt meg novemberben. Habár Kitti egy élettől sugárzó és  tevékeny nő, aki nagy belső erővel és bölcsességgel rendelkezik, olyan pechje van, hogy a temetés karácsony után volt, ami a gyászolók számára amúgy is az év egyik legnehezebb időszaka. A családi utazgatások miatt nem volt körülötte senki, aki lelkileg támogatni tudta volna, és egy nagyon mély hullámvölgybe került lelkileg. Ez a gyásznak ebben a szakaszában teljesen normális, de ő ijedtében a háziorvoshoz fordult segítségért, aki szorongásoldót írt föl neki. Na ez a “menekülés” nem a jó időpontban, és nem a jó irányban történt. Egyrészt Kitti a gyásznak pontosan abban a szakaszában volt, amikor ez a megborulás “normális”. Másrészt kísérőként felmérhető, hogy ő nagyon nagy valószínűséggel gyógyszerek nélkül is meg tud birkózni a gyászával. Harmadrészt pedig nem ahhoz az orvoshoz fordult, akinek kompetenciája felmérni, hogy van-e szüksége gyógyszerre, vagy sem. (Kitti azóta végigjárta egy gyászcsoportot, és pár év elteltével újra férjhez ment.)

Mikor érdemes “menekülőre fogni”, és tudatosan kimenekülni egy kicsit a gyász fájdalmából?

Vannak olyan helyzetek, amikor érdemes lehet kimenekülni a fájdalomból, amiben éppen vagyunk. Két kérdés merül föl? Mikor, és hogyan? Egy gyászkísérő mindig kísér, soha nem mondja meg a gyászolónak a tuttit. Ezért erre a kérdésre sem fog (tudni) konkrét választ adni, de adott helyzetben jelen van, és segít ebben is.

Ami biztos: hogyan ne?

Forrás: pexels, Daniel Torobekov

A menekülésnek vannak kifejezetten tilos módjai. Azért csábítóak, mert gyorsan hatnak, és könnyen elérhetőek. Alkohol, drogok, különböző egyéb függőségek: pornó, játék, munka. Ide sorolható a képernyőfüggőség is, azaz amikor az internetre, közösségi médiára kattanva tölti a gyászoló a napjait, és ezáltal elhanyagolja a valódi emberi kapcsolatait, esetleg kötelezetségeit, a saját magáról való gondoskodást is. De ide sorolható az is, amikor valaki sorozatosan veszélyesbbnél veszélyesebb, akár élete kockáztatásával járó időtöltéseket kezd gyakorolni.