Most akkor dolgozol is, vagy csak gyászolni jöttél be?

Mérgező tévhitek a munkahelyi gyászról

Multicégnél dolgoztam a pénzügyi szférában. Munka közben csörgött a telefonom. Egy barátom volt az, és közölte velem, hogy meghalt egy közös barátunk, Béla. Béla 29 éves volt, makkegészséges. Nem bírtam megszólalni, csak letettem a telefont, és némán zokogtam. “Szerencsémre” meglátta a titkárnő. Másnap, amikor a főnök irodájába léptem, hogy elkéredzkedjek a péntek déli temetésre (minő gyanús időpont…), a főnök nem akart elengedni. Nekem nem volt erőm huzakodni vele - hogy de ez nekem fontos, mert szeretném átölelni a menyasszonyát, aki a barátnőm -, hanem zsibbadtan elindultam kifelé az irodájából. Ekkor bependerült a titkárnő, és megszelidítette a hajthatatlan főnököt: “Tényleg meghalt! Láttam, amikor fölhívták, és sírt!” - csicseregte jószándékúan. Hálásan néztem rá. A főnök engedett. De még utánam kiabált öblös hangján több szobán keresztül: “Mit mondtál, hogy hívták a havert? Csak tudjam! Hogy nehogy kétszer menj el a temetésére!” - majd fölharsant a hahotája.

Ilyen története sokunknak van.

“Én adok neki 100% munkabért, ő meg ad nekem 100% munkát.” - hangzott el a fülem hallatára egy cégvezető szájából.

A gyászolót sajnos sok munkahelyen “problémaként” kezelik. A gyászolónak ugyanis (ha különösen fontos szerettét vesztette el) meginoghat az önbizalma, megrendülhet az egészsége, meggyengülhet az immunrendszere, tehát többet betegeskedhet. Ezen kívül sokan szenvednek attól, hogy nem bírnak úgy koncentrálni, ahogy azelőtt. Ezek a kellemetlenségek sajnos több hónapig is fennállhatnak, és a dolgozó éppen úgy utálja a helyzetet, mint a vezető. Hiába igyekezne mielőbb “túllenni” a fájdalmán, nem rajta múlik. Ez egy olyan lelki folyamat, amit nem tudunk siettetni, bármennyire is érdekében állna mindenkinek. 

Lássunk néhány káros hozzállást, amelyeket érdemes felülírnia magában a munkáltatónak, ha szeretné a dolgozóit hosszú távon megőrizni.

Ide dolgozni jár, nem gyászolni. A lelki problémáit hagyja otthon!

Ez logikusan hangzik, de mivel világátlagban a dolgozók 20-25%-a folyamatosan érintett - távolabbi vagy közelebbi - gyászban, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon nem éri-e meg a munkáltató számára, ha inkább tudomásul veszi a homo sapiensre vonatkozó pszichológiai törvényszerűségeket, és alkalmazkodik hozzájuk. A pszichológiai törvényszerűség pedig az, hogy az ember  a lelkét mindenhova magával viszi, a sarki kisboltba, és a munkahelyére is. Ezért nem érdemes büntetni. 

Szimulál. 

Nem szimulál. Gyengébb az immunrendszere, tényleg minden náthát elkap. Ha pedig már eddig is volt krónikus betegsége, akkor sajnos nem kizárt, hogy romlik az állapota. Ahogy csökken a fájdalma, javul majd a helyzet. El lehet küldeni, de visszautalnék a fenti statisztikára, miszerint a következő dolgozót is érheti gyász. Előbb-utóbb fogja is. Ez ellen senki nincs védve. Sőt...

Azt hiszi, nem látom, hogy csak lógni akar, azért megy a temetésre. 

 A halottat látni, tőle elbúcsúzni, majd nélküle elindulni hazafelé a temetőből, és otthon leülni nélküle az asztalhoz. Erre szüksége van a léleknek ahhoz, hogy képes legyen továbblépni.

Ez egyeseknek ijesztő, de sokan átérzik ennek a rítusnak az erejét, lényegét, és képesek gyógyító erőt meríteni a maguk számára belőle. A temetés az első lépése a gyászból való gyógyulásnak. Enélkül rögtön az elején félrezökkenhet a gyász. És igen, akkor is, ha “csak” a 90 éves nagypapa volt az. És akkor is, ha “csak” a munkatársam édesanyja. Arról nem is beszélve, hogy aki empatikusabb, az tudja, hogy amikor elmegyünk egy távolabbi ismerős temetésére, akkor erőt adunk jelenlétünkkel a közeli gyászolóknak. Az élet pedig olyan, hogy amikor mi ülünk a koporsó melletti első sorban, akkor mi is megkapjuk ugyanezt az erőt másoktól. És akkor talán megértjük.

Az a jelenet, ahogy velem a főnököm viselkedett, amikor nem akart elengedni Béla temetésére, egy életre belém égett. A mai napig felzaklat az emléke, és hiába tőle tanultam meg jó szerződést írni, ez a történet jut eszembe, nem melegség önti el a szívemet, ha eszembe jut. 

Ha egy vezető fölteszi a kérdést, hogy mégis mi az, ami miatt el akarunk menni egy temetésre, akkor arra nem biztos, hogy kap racionális választ. Mert lehet, hogy nincs. A gyász egy nagyon mély rétegét érinti az emberi léleknek, amely nem formál szavakat. Ha valakit ebben a rétegben ér fájdalom, akkor nem biztos, hogy racionális választ ad a kérdésre, hogy “De akkor miért mondasz föl?”. Érdemes mérlegre tenni: az egyik serpenyőben van néhány óra - esetleg bepótolható - kimaradás a munkából, a másikban pedig egy nagyon mély érzelmi érintettség, amely a vezető-beosztott kapcsolat bizalmi rétegeit érintheti (akkor is, ha arra racionális magyarázat nincs).

Legjobb lesz, ha nem tépjük föl a sebeit, nem beszélünk róla. Majd szól, ha akar valamit!

Ez az egyik legszomorúbb tévhit, amivel a gyászolók találkoznak. Sok gyászoló tapasztalja meg, hogy visszamennek dolgozni, és mindenki hallgat. Kerülik a témát, de időnként még őt is kerülik. A gyászból való gyógyuláshoz szükség van emberi támaszra, megértésre, elfogadásra. Életünk nagy részét a munkahelyünkön töltöjük, emberi kapcsolataink nagy része oda kötődik. Úgy is mondhatjuk, hogy a munkahelyért föláldozzuk az egyéb emberi kapcsolataink nagy részét, és ahhoz, hogy a munkavállaló hosszú távon is képes legyen testileg-lelkileg egészségesen működni, cserébe a munkahelynek is kellene olyan emberi oldalakra odafigyelnie, hogy ez a dolgozót ne kergesse lelki betegségekbe.

Már fél év eltelt, most már ne szomorkodjon itt, csak rontja a hangulatot!

Régen egy évet kapott a gyászoló a gyásza “kihordásához”. Egy nagyon közeli, vagy komplikáltabb gyásznál ennél hosszabb időre is szükség lehet (házastárs, gyermek halála, öngyilkosság, hirtelen halál stb.). Másfél-két év sem számít extrémnek. Legtöbbször fél év után már látszanak a javulás jelei, de ennél korábban elvárásokat támasztani káros és fölösleges. Egyáltalán elvárásokat támasztani káros és fölösleges. A gyógyulás nem “teljesítmény”. Az elvárások türelmetlenséget ébresztenek a munkatársakban, és kétségbeesést a gyászolóban, amivel tovább hátráltatjuk a gyógyulást. 

Nézd, még csak fél éve halt meg a férje, ő meg már itt nevetgél!

Igen, ilyen is van. És nem is ritka. Ugyanis egy gyászoló is nevethet. Sőt, az a cél, hogy mielőbb visszatérhessen a régi önmagához, azaz nevessen is. Rajtam pláldául pár hónappal a kislányom halála után felületes szemlélő már semmit nem észlelhetett. Egyrészt ez iszonyú erőfeszítésembe került, de erre sokan képesek (más kérdés, hogy sokszor ennek nagy ára van). Másrészt az én esetemben volt három és fél évnyi időm tudomásul venni, hogy ennek az útnak a vége a halál. Csak az időpont volt kérdéses. Ilyenkor sokakban lezajlik egy előgyász. Ahogy bennem is lezajlott. Ez nem mindig könnyíti ugyan a halál utáni gyászt, de az én esetemben például lerövidítette.

Nagyon nehezíti a gyászoló helyzetét, ha mások elvárásaival és kritikájával kell küzdenie. Minden gyász más.

Van egy elképzelésünk arról, hogy mennyit kell sírnia egy gyászolónak, mennyi ideig illik szomorúnak lennie, de ha körbe kérdezünk a munkahelyünkön, könnyen lehet, hogy mindenki mást mond, hogy szerinte mennyi és mi a “normális”.

Kérek mindenkit, hogy keressen magának más kibeszélni valót! Ne nehezítsük a gyászoló gyógyulását!